3. Az élő jelen

Kérdező: Amennyire meg tudom ítélni, semmi gond nincs a testemmel, sem az igazi lényemmel. Ez a kettő nem az én alkotásom, és semmi szükség a megjobbításukra. Ami fonákul működik, az a „belső test”, nevezd azt elmének, antakharáná-nak, tudatnak, aminek óhajtod.

Maharadzs: Szerinted mi nincs rendben az elméddel?

K: Zaklatott, nyugtalan, mohón keresi azt, ami kellemes, és fél a kellemetlentől.

M: Mi a rossz a kellemes keresésében és a kellemetlentől való menekülésben? A fájdalom és az öröm partjai között folyik az élet folyója. Csak amikor az elme nem hajlandó az élettel együtt folyni, és a partoknak ütődik, akkor válik ez problémává. Az élettel együtt kell folyni, azaz elfogadni, hagyni, hogy jöjjön, ami jön, és menjen, ami megy. Ne vágyakozz, és ne félj, hanem szemléld a jelent úgy, ahogy van, és akkor, amikor történik, mert nem te vagy aki történik, hanem az vagy, akivel történik. Végső soron még a megfigyelő sem te vagy. Te vagy a végső lehetségesség, amelynek megnyilvánulása és kifejeződése a mindent átfogó tudat.

K: Mégis létezik egy felhő a test és az Önvaló között gondolatokból és érzelmekből, amelyek nem szolgálják sem a testet, sem az Önvalót. Ezek a gondolatok és érzelmek alaptalanok, tartalmatlanok, mulandók és jelentéktelenek. Olyanok, mint egy mentális por, amely elvakít és fojtogat, mégis ott vannak, sötétséget és pusztulást okozva.

M: Bizonyos, hogy egy esemény emléke nem előzheti meg magát az eseményt, sem annak megsejtését. Van valami különleges és egyedi a jelen eseményben, ami sem a megelőző, sem a jövőbeni eseményben nincs meg. Körülveszi egy vitalitás, egy fény, egy valóságosság. Olyan, mintha ragyogna. Mindazon, ami jelen, ott van a „valóság pecsétje”, ami hiányzik a múltról és a jövőről is.

K: Mit ad a jelennek a „valóság pecsétje”?

M: Nincs semmi különleges a jelenben, ami megkülönböztetné a múlttól vagy a jövőtől. Egy pillanatra a múlt is jelen volt, és a jövő is hasonlóan az lesz. Mi teszi hát a jelent annyira mássá? Egyértelmű: a jelenlétem. Én valóságos vagyok, mert én mindig most létezem, a jelenben, és ami most velem van, az én valóságom részét képezi. A múlt az emlékezetben létezik, a jövő csak a képzeletben. Nincs semmi a jelen eseményben, ami miatt egyértelműen valóságosként különülne el a többitől. Lehet ez egy egyszerű, periodikus jelenség, mint az óra ketyegése. Annak ellenére, hogy tudjuk, az egyes ketyegések egyformák, a jelen ketyegés egészen más, mint az előző vagy a következő – amelyre emlékezünk, vagy amelyre várunk.

Egy dolog, amely a jelenben összpontosul, velem van, mert én örökké jelen vagyok. Saját valóságom az, amit én a jelen eseménynek kölcsönzök.

K: De mi az emlékeket is valóságosként éljük meg.

M: Mi csak akkor vesszük figyelembe az emlékeket, amikor azok a jelenbe kerülnek. Amit elfelejtettünk, nem érdekel bennünket, egészen addig, amíg fel nem idézzük – ami azt jelenti, hogy kiszakítjuk a múltból, és áthozzuk a jelenbe.

K: Igen, elfogadom, hogy létezik egy ismeretlen tényező, amely pillanatnyi realitást ad a mulandó jelennek.

M: Helytelen ismeretlennek nevezned, hiszen állandó működésben látod. Megváltozott vajon valaha is a születésed pillanata óta?

A dolgok és a gondolatok megváltoztak, és folytonosan változnak. De az az érzés, hogy ami most van, az valóságos, nem változott meg sohasem, még az álomban sem.

K: A mély álomban nem létezik a jelen valóságának érzékelése.

M: A mély álom üressége teljes mértékben a rá jellemző emlékek hiányából ered. Viszont egy általános jó közérzet emléke megmarad. Más érzést jelent azt mondani, „mélyen aludtam”, mint azt, hogy „nem voltam jelen”. Az álom állapotában a test a tudatosság küszöbe alatt működik.

K: Vegyük újra a kezdeti kérdést: az élet forrása és az élet kifejeződése (a fizikai test) között található az elme és annak állandóan változó állapotai. Az értelmi állapotok áramlása vég nélküli, értelmetlen és fájdalmas. A fájdalom az állandó tényező. Mindaz, amit örömnek nevezünk csupán egy megszakítás, egy szakasz két fájdalmas állapot között. A vágy és a fájdalom a létezésben a láncfonal és vetülék, és mindkettő fájdalomból készült.

A kérdésem így hangzik: lehetséges, hogy létezzen egy boldog elme?

M: A vágy az öröm emléke, a félelem pedig a fájdalom emléke. Mindkettő nyugtalanná teszi az elmét. Az öröm pillanatai szünetek a fájdalom özönében. Hogyan is lehetne az elme boldog?

K: Ez igaz, amikor örömre vágyunk, vagy fájdalmat várunk. Léteznek viszont az örömnek váratlan és előreláthatatlan pillanatai. Tiszta öröm, amit nem fertőz meg vágy – nem keresett, ki nem érdemelt pillanatok, Isten ajándékai.

M: Mindezzel együtt, az öröm csak akkor öröm, ha jelen van a fájdalom, mint háttér.

K: A fájdalom kozmikus tény, vagy kizárólag mentális?

M: A világegyetem teljes. Ahol teljesség van, ahol semmi sem hiányzik, mi okozhat ott fájdalmat?

K: A világegyetem egészként lehet teljes, de részleteiben hiányos.

M: Az egész egy része az egészhez való viszonyában tekintve, szintén teljes. Csak ha elszigetelten tekintjük, a rész akkor válik hiányossá, és így a fájdalom helyévé.

Mi vezet hát az elszigetelődéshez?

K: Az elme behatároltsága, természetesen. Az elme nem képes látni az egészt a rész miatt.

M: Jól látod! Az elme természete szerint feloszt, és ellentéteket hoz létre. Létezhet vajon egy másik elme, amely egyesít és összhangot teremt, amely meglátja az egészt a részben, és a részt teljes kapcsolatban az egésszel?

K: Egy másik elme? Hol létezhet ilyen?

M: Túl azon az elmén, amely behatárol, feloszt és ellenállást teremt. Az általunk ismert gondolkodási folyamat mögött. Amikor ennek vége, megszületik a másik elme.

K: Abban az elmében vajon létezik még az öröm és a szomorúság gondja?

M: Nem úgy, ahogyan ismerjük, mint kívánatosak vagy taszítóak. Inkább úgy jelenik meg, mint a szeretet, amely önmaga kifejezését keresi, de akadályokba ütközik. Az elme, amely magába foglal, maga a cselekvő szeretet. Harcol a körülmények ellen, előbb legyőzötten, de végül győzedelmesen.

K: Szellem és test között a szeretet az, amely hidat teremt?

M: Mi más lehetne? Az elme teremti a mélységet, a szív átkel rajta.

↑ fel