Niszargadata Maharadzs

Én vagyok Az

33. Minden önmagától történik

Kérdező: Vajon egy dzsnyání meghal?

Maharadzs: Ő túl van életen és halálon. Amit mi elkerülhetetlennek tartunk – megszületni és meghalni – számára csupán a mozgás kifejeződése abban, ami mozdulatlan, a változásé abban, ami változatlan, a végesé abban, ami végtelen.

Egy dzsnyání számára egyértelmű, hogy semmi sem születik és semmi sem hal meg, semmi sem tartós, és semmi sem változik. Minden olyan, amilyen – örök.

K: Azt mondod, hogy egy dzsnyání túl van a dolgokon. Min van túl? A tudáson?

M: A tudásnak is megvan a maga hajnala és alkonya. A tudat belép a létezésbe, majd visszavonul. Ez megtörténik minden egyes nap, és megfigyelhető bármelyik pillanatban. Mindnyájan tudjuk, hogy néha tudatosak vagyunk, néha nem. Amikor nem vagyunk tudatosak, ez az öntudatlanság sötétségnek, vagy üres térnek tűnik számunkra.

Egy dzsnyání viszont tudja, hogy ő nem tudatos és nem is öntudatlan, hanem csupán éber. Olyan, aki tanúja az elme három állapotának, és azok tartalmának.

K: Mikor kezdődik ez a tanú állapot?

M: Egy dzsnyání számára semminek nincs kezdete vagy vége. Ahogy a só feloldódik a vízben, úgy oldódik fel minden a tiszta létezésben.

A bölcsesség mindig is tagadja a valótlant, viszont a valótlant meglátni, az az igazi bölcsesség. Ami ezen túl van, az már ki nem fejezhető.

K: Én meg vagyok róla győződve, hogy „én vagyok a testem”. Belátom, hogy olyan emberként mondom ezt, aki híján van a bölcsességnek. De mondd, mikor kezdődött az, hogy testnek érezted magad, test-elmének, elme-testnek vagy épp tiszta elmének?

M: Nem lehet a tudat kezdetéről beszélni. Maga a kezdet és az idő fogalma is a tudaton belül található. Hogy érdemben beszélhess valaminek a kezdetéről, ki kell lépned abból a valamiből. És abban a pillanatban, amikor kiléptél, rájössz, hogy ilyen dolog nincs, és nem is volt soha. Csak a valóság létezik, amely nélkül egyetlen „dolognak” sincs saját léte. Ahogyan a hullámok elválaszthatatlanok az óceántól, úgy a teljes létezés a lényünkben gyökerezik.

K: Amit tulajdonképpen kérdezni akarok tőled, itt és most, az az, hogy mikor jelent meg az „én vagyok a testem” érzés? A születésemkor? Vagy ma reggel?

M: Most.

K: De én emlékszem rá, hogy tegnap is megvolt!

M: A tegnapi nap emléke is csak most lehet.

K: Nem lehet kétséges a tény, hogy én időben létezem. Van múltam és jövőm.

M: Így képzeled te – most.

K: Kellett hogy legyen egy kezdet.

M: Most.

K: És mit mondasz a végről?

M: Aminek nincs kezdete, nem lehet vége sem.

K: De én tudatában vagyok annak, amit kérdeztem.

M: Egy hamis kérdésre nem lehet válaszolni. Azt csak látni lehet, mint hamisat.

K: Számomra ez valós.

M: Mikor tűnik valósnak? Most.

K: Igen, számomra teljesen valós – most.

M: Mennyire lehet valós a kérdésed? Az az elméd állapota. Az elme egyetlen állapota sem lehet valóságosabb, mint maga az elme. Vajon az elme valóságos? Hiszen nem más, mint állapotok halmaza, amelyek közül mindegyik átmeneti. Hogyan is tekinthetnénk valóságosnak a mulandó állapotok sorozatát?

K: Ahogy gyöngyszemek a gyöngysorban, az események egymást követik, mindörökké.

M: Azok mind ugyanazon alapelvre vannak felfűzve: „én vagyok a test”. Ez azonban maga is egy elmeállapot, ami nem tartós. Megjelenik és eltűnik, mint az összes többi állapot. A test-elme lét illúziója csak azért van jelen, mert nem vizsgáljuk meg. A nem-vizsgálat a fonal, amelyre az elme összes állapota fel van fűzve. Olyan, mint a sötétség egy zárt szobában. Ott van, de csak látszólag. Ha kinyitjuk az ajtót, hová tűnik? Sehová, hisz ott sem volt.

Az elme összes állapota, a létezés összes neve és alakja a nem-kutatásban, a nem-vizsgálatban, a képzeletben és a hiszékenységben gyökerezik. Becsületes azt mondani, „én vagyok”, de azt mondani, hogy „én ez vagyok” vagy „én az vagyok”, az az érdektelenség és az elemzés hiányának a jele, a gyengeség és a mentális letargia jele.

K: Ha minden fény, hogyan jelent meg a sötétség? Hogy lehet sötét a fény belsejében?

M: A fény belsejében nincs sötétség. Az igazi önmagunkról való megfeledkezés a sötétség. Amikor elmerülünk más dolgokban, a nem-önvalóban, mi elfeledkezünk az Önvalóról. Nincs ebben semmi természetellenes. De mi értelme az Önvalóról elfeledkezni a túlzott kötődés miatt? A bölcsesség abban áll, hogy sohasem felejtjük el, hogy az Önvaló a tapasztaló és ugyanakkor a tapasztalat mindig jelenlévő forrása.

K: Az én jelenlegi állapotomban az „én vagyok a testem” gondolat spontán jelenik meg, míg az „én vagyok a tiszta lény” gondolatot rá kell erőltetnem az elmémre, mint valamit, ami igaz, de amit meg nem tapasztaltam.

M: Igen, a szádhana (gyakorlás) abban áll, hogy folyamatosan és erősen emlékezteted magad tiszta lény állapotodra, és arra, hogy nem vagy valami egyéni, sem egyéni tulajdonságok halmaza, és még csak nem is a világegyetemet alkotó összes egyéni tulajdonság teljessége.

Minden az elmében létezik. Maga a test is rengeteg érzékszervi érzékelés beépülése az elmébe, amelyek mindegyike egy elmeállapot. Ha azt mondod, „te vagy a tested”, mutasd meg nekem.

K: Itt van, íme.

M: Csak akkor, ha gondolsz rá. Mind az elme, mind a test időszakos állapotok. Ezeknek a felvillanásoknak az összege teremti a létezés illúzióját. Keresd azt, hogy mi az állandó a mulandóban, és mi a valós a valótlanban. Ez jelenti a szádhanát.

K: Én úgy gondolok magamra, mint a testemre.

M: Gondolhatsz magadra, mint akármi, de próbáld nem bevonni a testet a képbe. Csak érzések, érzékelések és emlékek áramlása létezik. A test egy absztrakció, amit az a vágyunk teremt, hogy egységet keressünk a sokféleségben – ami végső soron nem helytelen.

K: Azt mondják, az „én vagyok a test” gondolat az elme tökéletlensége.

M: Miért beszélsz így? Az ilyen kifejezések csak problémákat okoznak. Az Önvaló minden forrása és mindennek a vége – a végső állomás. Semmi sem külső.

K: Amikor a test gondolata kényszerképzetté válik, az nem teljesen hibás?

M: Semmi sem hibás a test gondolatában, még az „én vagyok a test” gondolatban sem. De egyetlen testté behatárolni magad, tévedés. A valóságban a teljes létezés és minden alak az enyém, és a tudatomon belül található. Én nem vagyok képes leírni, hogy mi vagyok, mert a szavak csak azt írhatják le, hogy mi nem vagyok. Én vagyok, és mivel én vagyok, minden van. De én a tudaton túl létezem, ezért a tudat állapotában nem mondhatom el, mi vagyok. Mégis, létezem. A „ki vagyok én?” kérdésre nem létezik semmilyen válasz.

Egyetlen tapasztalat sem nyújthat választ erre a kérdésre, mert az Önvaló minden tapasztalaton túl található.

K: Mégis, a „ki vagyok én?” kérdésnek kell hogy legyen valami haszna.

M: Erre a kérdésre nincs válasz a tudatban, és ezért segít eljutni a tudaton túlra.

K: Íme, itt vagyok, a jelen pillanatban. Ebben a tényben mi a valóságos, és mi nem az? Kérlek, ne mondd, hogy a kérdésem hibás. Az, hogy megkérdőjelezed a kérdéseimet, nem vezet sehová.

M: A kérdésed nem hibás. Csak fölösleges. Azt mondtad: „itt és most, én vagyok”. Maradj ott: ez valóságos. Ne alakíts át egy tényt egy kérdéssé. Íme, a hibád. Te nem vagy sem a tudás, sem a tudatlanság, sem az elme, sem az anyag.

K: Nemrégen egy fiú keresett fel egy gondjával. Mondtál neki néhány szót, és elment. Vajon a segítségére voltál?

M: Természetesen.

K: Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?

M: A segítségnyújtás a természetemből fakad.

K: Honnan tudhatod ezt?

M: Nem kell tudnom. Ez a dolog magától működik.

K: Mégis, tettél egy kijelentést. Mire alapozod?

M: Arra, amit az emberek mondanak nekem. De te vagy az, aki bizonyítékokat kérsz. Nekem nincs szükségem rájuk. A dolgokat megjavítani, ez az én természetem, amely satyam, shivam, sundaram (igazság, jóság, szépség).

K: Amikor egy ember eljön hozzád, tanácsot kér és te adsz neki, honnan jönnek ezek a tanácsok, és milyen erőn keresztül segítenek?

M: Az ember Önvalója hat az elméjére, és hozza létre benne a választ.

K: Akkor mi a te szereped?

M: Bennem az ember és az Önvalója egymásra találnak.

K: Miért nem segít az emberen az Önvalója a te közvetítésed nélkül?

M: De hát én vagyok az Önvaló! Te úgy képzelsz engem, mint különállót, innen ered a kérdésed is. Nem létezik „az én Önvalóm” és „az ő Önvalója”. Csak az Önvaló létezik, mindenki egyetlen Önvalója. A nevek és formák, elmék és testek sokaságának hatására te abba a hibába esel, hogy Önvalók sokaságát képzeled. Mindketten az Önvaló vagyunk, csakhogy te aligha vagy erről meggyőződve. Ez a beszélgetés az egyéni és egyetemes Önvalóról a tanítvány szintjén mozog. Lépj túl ezen, és ne ragadj le a kettősségnél.

K: Kérlek, térjünk vissza az emberre, aki segítségért jön hozzád.

M: Ha eljön, bizonyosan kap majd segítséget. Azért jött, mert arra rendeltetett, hogy segítséget kapjon. Nincs ebben semmi fantasztikus vagy furcsa. Én nem tehetem, hogy egyeseken segítek, másokat pedig visszautasítok. Mindazok, akik eljönnek, segítséget kapnak, mert így működik a törvény. Csak a segítség formája változik.

K: Miért kell idáig eljönnie, hogy tanácsokat kapjon? Nem kaphatja meg őket belülről?

M: Nem hallgatna rájuk. Az elméje kifelé fordul. Tulajdonképpen minden tapasztalat az elmében zajlik, és így maga a látogatás, és hogy segítséget kap, az is belül történik. Ahelyett, hogy találna egy választ önmagában, azt képzeli, hogy a válasz kívülről jön.

Ami pedig engem illet, nem létezik semmiféle „magam”, semmiféle ember és semmiféle segítségnyújtás. Mindezek csak egy felvillanás az elmében. Én vagyok a végtelen béke és csend, amelyben semmi sem jelenik meg, mert minden, ami megjelenik, el is tűnik. Senki sem jön segítségért, senki sem nyújt segítséget, senki sem kap segítséget. Mindez csak egy megnyilvánulás a tudatban.

K: Mindenesetre, a segítség ereje jelen van, és létezik valaki vagy valami, akin keresztül ez az erő megnyilvánul – nevezhetjük Istennek, Önvalónak vagy Egyetemes Tudatnak. A név nem lényeges, de a tény igen.

M: Ez a test-elme álláspontja. A tiszta elme úgy látja a dolgokat, ahogy vannak – buborékok a tudatban. Ezek a buborékok megjelennek, eltűnnek és újra megjelennek, anélkül, hogy valódi létezéssel bírnának. Nincs egyetlen ok sem, ami létrehozza őket, mert az egyes buborékoknak az összes többi oka, és mindegyik befolyásolja az összes többit. Mindegyik buborék egy test, és mindegyik test az enyém.

K: Azt akarod mondani, hogy megvan a hatalmad, hogy mindent helyesen tégy?

M: Nem létezik tőlem különálló erő. Ez a természetem sajátja. Nevezheted kreativitásnak. Egy darab aranyból sok ékszert készíthetsz, de mindegyik arany marad. Hasonlóan, bármilyen szerepet töltsek is be, mindig az maradok, aki vagyok: a mozdulatlan, megingathatatlan és független „én vagyok”. Amit te világegyetemnek, természetnek nevezel, az én spontán kreativitásom megnyilvánulása. Nem érdekes, mi történik, a dolgok történnek. A természetem azonban olyan, hogy minden örömben ér véget.

K: Ismerem egy fiú esetét, aki megvakult, mert az elmebeteg anyja metilalkoholt itatott vele. Kérlek, segíts rajta. Te egyértelműen tele vagy együttérzéssel, és nyilván szeretnél segíteni. Hogyan segíthetsz rajta?

M: Az ő esete beíródott a tudatba. Kitörölhetetlenül ott marad. A tudat dolgozni fog.

K: Változtat valamin az, ha megkérlek, hogy segíts rajta?

M: A kérésed része a fiú történetének. Mivel ő megvakult, te megkérsz engem. Nem tettél hozzá semmit a dologhoz.

K: De a te segítséged egy új tényezőt jelent majd.

M: Semmiképpen sem, minden benne foglaltatik a fiú megvakulásában. Minden benne van – az anya, a fiú, te, én és az összes többi ember. Ez egy egyedi esemény.

K: Azt akarod mondani, hogy még a mi beszélgetésünk a fiú esetéről is eleve elrendelt volt?

M: Hogyan lehetne másképp? Minden dolog tartalmazza a saját jövőjét. A fiú megjelenik a tudatban. Én azon túl vagyok. Én nem irányítom a tudatot. Tudom, hogy a felébredt tudat természetének része, hogy megjavítsa a dolgokat. Engedd, hogy a tudat gondoskodjon a teremtményeiről! A fiú elkeseredése, a te szánalmad, az én hallgatásom és a tudat, amely cselekszik – mindezek egyetlen eseményt alkotnak. Ne válaszd szét alkotóelemekre, hogy aztán kérdéseket tégy fel.

K: Milyen furcsán működik a te elméd!

M: Te vagy a furcsa, nem én. Én normális vagyok és épelméjű. Én olyannak látom a dolgokat, amilyenek valójában, és ezért nem félek tőlük. Te viszont félsz a valóságtól.

K: Miért félnék?

M: A saját magaddal szembeni tudatlanságod az, amely a félelmet kiváltja, és amely ugyanakkor tudatlanná tesz a saját félelmeddel szemben. Előbb döntsd le a tudatlanság falát.

Az emberek azért félnek a haláltól, mert nem tudják, mi a halál. A dzsnyání meghalt, mielőtt meghalna, és látta, hogy nincs semmi, amitől félnie kellene.

Abban a pillanatban, amikor megismered valódi lényedet, már nem félsz semmitől. A halál szabadságot és erőt ad. Hogy a világban szabad lehess, meg kell halnod a világ számára. Akkor a világegyetem a tiéd lesz, a testeddé válik, kifejeződéssé és eszközzé. Az abszolút szabadság boldogsága felülmúl minden szót. Másrészt, aki fél a szabadságtól, nem képes meghalni.

K: Nem azt akarod mondani, hogy aki nem képes meghalni, az élni sem képes?

M: Fogalmazz, ahogy akarsz. A kötődés rabszolgaságot jelent, a függetlenné válás szabadságot. A sóvárgás azt jelenti, hogy rabszolgaként dolgozol.

K: Úgy értsem, hogy ha te megmenekülsz, a világ is megmenekül?

M: Egészként, a világnak semmi szüksége a megmentésre. Az ember hibázik és keserűséget teremt. Amikor eléri a tudatosság szintjét – egy dzsnyání tudatszintjét – az ember jó útra tér. Ilyen a dzsnyání természete.

K: Mi figyelemmel kísérhetjük, amit úgy neveznek, hogy szellemi fejlődés. Egy önző ember vallásossá válik, önfegyelemre tesz szert, gondolatai és érzései kifinomulnak, spirituális gyakorlatba kezd, megvalósítja valódi lényét. Egy ilyesféle fejlődés vajon a kauzalitás törvénye szerint működik, vagy teljesen véletlen?

M: Az én nézőpontomból minden magától történik, teljesen spontán módon. Az ember azonban azt képzeli, hogy egy cél érdekében dolgozik. Mindig egy jutalmat tart szem előtt, és arra törekszik, hogy azt elérje.

K: Egy műveletlen, fejletlen ember nem dolgozik fizetség nélkül. Nem igazságos ösztönzést nyújtani neki?

M: Úgyis létrehozza majd a saját ösztönzéseit. Ő nem tudja, hogy a növekedés a tudat természete szerint való. Ő célról célra halad majd, és különféle guruk után szaladgál, hogy vágyait beteljesítse. Akkor, amikor saját lénye törvényeinek megfelelően, megtalálja a visszavezető utat (nivritti), feladja majd az összes célt, mivelhogy világi érdekei megszűnnek. Ő nem vágyik és nem vár már semmit sem a többiektől, sem önmagától. Meghal minden számára, és Mindenné válik.

Nem akarni semmit és nem tenni semmit – ez a valódi teremtés! Látni, amint a világegyetem megjelenik, és elmerül a szívedben, ez egy csoda.

K: A belső erőfeszítés nagy akadálya az unalom. A tanítvány elunja magát.

M: A tehetetlenség és a nyugtalanság (tamasz és radszasz) együtt dolgoznak, hogy elfedjék a tisztaságot és a harmóniát (szattva). Mielőtt a szattva megjelenhetne, a radzsaszt és a tamaszt le kell győzni. Minden eljön a maga idején, teljesen önként.

K: Akkor nincs is szükség erőfeszítésre?

M: Amikor az erőfeszítésre szükség lesz, az megjelenik majd. Amikor az erőfeszítés hiánya lesz lényeges, az fog megmutatkozni. Nem kell emiatt felforgatnod az életedet. Elégedj meg azzal, hogy vele együtt haladj, és szenteld magad teljes mértékben a pillanatnyi feladatnak – ez pedig a most halála a most számára. Mert élni annyi, mint meghalni. Halál nélkül nem lehet élet.

Ragaszkodj ahhoz, ami lényeges: a tény, hogy a világ és az Önvaló egyek és tökéletesek. A te hozzáállásod az egyetlen, ami hibás, és helyreigazításra szorul. Ez a folyamat, vagy ez a helyreigazítás az, amit te szádhanának nevezel. Úgy jutsz el ehhez, ha véget vetsz a közönyösségnek, és minden energiádat arra használod, hogy utat nyiss a tisztaság és a könyörületesség számára. Valójában ezek az elkerülhetetlen növekedés jelei.

Ne félj, ne állj ellen, ne halogass. Légy, ami vagy. Nincs semmi, amitől félned kellene. Bízz, és próbálkozz. Éld meg őszintén a tapasztalataidat. Add meg valódi lényednek az esélyt, hogy alakítsa az életedet. Nem fogod megbánni.

↑ fel