7. Az elme

Kérdező: Léteznek látszólag hozzáértő emberek által írt érdekes könyvek, amelyek, ha mulandóságát nem is, de a világ illuzórikus voltát tagadják. Szerintük létezik egy rangsor a lények között a legalantasabbtól a legemelkedettebbig. A szervezet bonyolultsága mindegyik szinten megengedi, és tükrözi a tudat adott mélységű és intenzitású kibontakozását, anélkül, hogy létezne egy látható vagy elképzelhető tetőpont. Egyetlen legfelső törvény kormányoz mindent: a formák evolúciója a tudat növekedése és gazdagodása, és végtelen lehetőségeinek kibontakozása érdekében.

Maharadzs: Lehet hogy így van, lehet hogy nem. Ha így is állnak a dolgok, mindez csak az elme szempontjából van így. Az egész világegyetem (mahákadash) csak a tudatban (csíkadash) létezik, míg én az Abszolútban (paramákadash) létezem. A tiszta lényben megjelenik a tudat. A tudatban megjelenik és eltűnik a világ. Minden ami létezik én vagyok, minden ami létezik az enyém. Minden kezdet előtt és minden vég után: én vagyok. Minden bennem létezik, az „én vagyok”-ban, amely ott ragyog minden élő lényben. A nemlét is felfoghatatlan nélkülem. Bármi történjék is, nekem ott kell lennem, mint tanú, hogy szemléljem.

K: Miért tagadod a világ létezését?

M: Én nem tagadom a világot. Látom amint megjelenik a tudatban, amely minden ismert dolog összessége és az ismeretlen óriási halmaza.

Ami kezdődik és véget ér, egyszerű látszat. Mondhatjuk, hogy a világ megjelenik, de azt nem hogy van. A megjelenés tarthat nagyon hosszan egy adott időskálán, és lehet nagyon rövid egy másikon, végső soron ez ugyanaz a dolog. Mindaz, ami időhöz kötött pillanatnyi, és semmi valóságossága nincs.

K: Te biztosan olyannak látod a világot, amilyen valójában. Úgy tűnik elég normálisan viselkedsz.

M: Neked tűnik úgy. Ami a te esetedben a tudatosságod teljes mezejét kitölti, csak egy kis morzsát jelent az enyémben. A világ létezik, de csak egy pillanatig. Az emlékezeted az, ami miatt úgy gondolod, hogy a világ folyamatos. Ami engem illet, én nem az emlékezeten keresztül élek. Én olyannak látom a világot, amilyen: egy pillanatnyi látszat a tudatban.

K: A te tudatodban?

M: Az „én”, az „enyém”, de még az „én vagyok” fogalma is a tudatban található.

K: Ez azt jelenti, hogy a te „abszolút lényed” az öntudatlanság?

M: Az öntudatlanság fogalma csak a tudatban létezik.

K: Akkor honnan tudod, hogy a legfelső állapotban vagy?

M: Onnan, hogy benne vagyok. Ez az egyetlen természetes állapot.

K: Le tudnád írni, milyen?

M: Csak tagadáson keresztül, úgy, mint ok nélkül valót, függetlent, semmihez sem kötődőt, osztatlant, összetettség nélkülit, megingathatatlant, megkérdőjelezhetetlent, erőfeszítéssel elérhetetlent. Bármely pozitív meghatározás az emlékezetből ered, ezért nem alkalmazható. És mégis, az állapotom bámulatosan jelenvaló és valóságos, így lehetséges, elérhető és megvalósítható.

K: Nem lehet, hogy örökké egy absztrakcióban merülsz el?

M: Az absztrakció értelmi és verbális, és eltűnik álomban vagy ájuláskor. Aztán megjelenik újra. Én a saját állapotomban (szvarúpa) vagyok, örökké és most. A múlt és jövő csak az értelemben léteznek – én most létezem.

K: A világ is most létezik.

M: Melyik világ?

K: A körülöttünk lévő világ.

M: Az a te világod, amely az elmédben van, nem az enyém. Mit tudsz te rólam, amikor szerinted még a beszélgetésünk is csak a te világodban létezik?

Semmi okod arra, hogy azt hidd, az én világom azonos a tiéddel. Az én világom valóságos, igazi, úgy, ahogy az érzékelhető, míg a tiéd megjelenik és eltűnik az elméd állapotától függően. A te világod valami idegen dolog, és te félsz tőle. Az én világom én magam vagyok. Én otthon vagyok.

K: Ha te vagy a világ, hogyan lehetsz ennek tudatában? Nem kell különböznie a tudat tárgyának és alanyának?

M: A tudatosság és a világ együtt jelennek meg és tűnnek el, így ugyanannak az állapotnak az arcai.

K: Amikor alszom én nem vagyok, de a világ folytatódik.

M: Honnan tudod?

K: Ébredéskor tudom meg. Az emlékezetem mondja meg.

M: Az emlékezet is az elme része. Az elme tovább él az álom állapotában.

K: De részben felfüggesztődik.

M: A világról alkotott képe viszont nem változik. Amíg az elméd jelen van, a tested és a világod is jelen vannak. A világod az elméd teremtménye: szubjektív, be van zárva az elmédbe, töredezett, időhöz kötött, személyes, az emlékezet szálán függ.

K: A tiéd is ilyen?

M: Ó, nem! Én a valóságos dolgok világában élek, míg a tiéd az elképzelt dolgok világa. A te világod személyes, privát, meg nem osztható, csak a tiéd és senki másé. Senki sem léphet be, hogy úgy lásson, ahogy te látsz, hogy úgy halljon, ahogy te hallasz, hogy érezze az érzéseidet és gondolja a gondolataidat. A világodban igazán egyedül vagy, bezárva egy állandóan változó álomba, amelyet egyenesen életnek tekintesz.

Az én világom nyitott, mindenkivel közös, mindenki számára elérhető. Az én világomban közösség van, áthatoló erő, szeretet, igazi minőség. Az egyén önmagában teljes. Minden egy, és az Egység a minden.

K: Tele van a te világod is dolgokkal és emberekkel, akárcsak az enyém?

M: Nem, az saját magammal van tele.

K: De látsz és hallasz, mint mi, ugye?

M: Igen, úgy tűnhet, hogy hallok és látok, hogy beszélek és cselekszem, de nálam mindez olyan természetesen történik, ahogy nálad az emésztés és az izzadás. Az elme-test gépezetnek gondja van minderre, de engem kihagy belőle. Ahogyan te nem viselsz gondot arra, hogyan nő a hajad, ugyanúgy én nem viselek gondot a szavaimra és tetteimre. Azok egyszerűen csak történnek, és engem nem érintenek, mert az én világomban soha semmi sem zajlik összevissza.

↑ fel