79. A személy, a tanú és a Legfelső

Kérdező: Magunk mögött tudhatjuk a toxikománia hosszú történetét, leginkább a drogok révén, amelyek a tudat kitágítását szolgálják. Nekik köszönhetően magtapasztaltunk más tudatállapotokat, emelkedetteket vagy közönségeseket, és arról is meggyőződtünk, hogy nem bízhatunk a drogokban. Hogy hatásuk a legjobb esetben is mulandó, a legrosszabb esetben pedig elpusztítják a szervezetet és a személyiséget. Most új eszközöket keresünk, hogy fejlesszük a tudatot és a transzcendenciát. Azt akarjuk, hogy keresésünk gyümölcsei a mieink maradjanak és életünket gazdagítsák, ahelyett, hogy halvány emlékekké és tehetetlen megbánássá váljanak. Ha Indiába érkezve a spiritualitás alatt önmagunk vizsgálatát és fejlesztését értjük, a mi céljaink határozottan spirituálisak. Elhagytuk a boldog hippik korszakát. Most komolyan gondoljuk, hogy fejlődni szeretnénk. Tudjuk, hogy a valóság létezik, hogy megtalálható, de nem tudjuk, hogyan érjük el, és azt sem, hogyan maradjunk meg benne. Nincs szükségünk meggyőzésre, csak az útmutatás hiányzik. Tudsz nekünk segíteni?

Maharadzs: Nem segítségre van szükségetek, hanem tanácsokra. Amit kerestek, már bennetek van. Vegyétek az én esetemet. Én nem tettem semmit az önmegvalósításért. A Mesterem azt mondta, hogy a valóság bennem van. Én magamba néztem, és megtaláltam ott, épp ahogy ő mondta. Meglátni a valóságot éppolyan egyszerű, mint meglátni az arcodat egy tükörben. Épp csak a tükör tiszta, és hű képet kell hogy adjon. A valóság tükrözéséhez olyan értelem kell, amely nyugodt, amelyet nem torzítanak vágyak és félelmek, amely mentes elvektől és véleményektől, amely minden szinten tiszta. Legyetek tiszták, nyugodtak és éberek, és ne kötődjetek. A többi majd jön magától.

K: Szükséged volt tehát az értelmed megtisztítására és megnyugtatására, mielőtt rájöttél az igazságra? Hogyan csináltad?

M: Nem csináltam semmit. Egyszerűen csak megtörtént. Folytattam az életem, a családom szükségleteivel törődtem. A Mesterem sem csinált semmit. Minden természetes módon történt, úgy, ahogyan ő előre jelezte.

K: A dolgok nem történnek csak úgy! Minden dolognak kell hogy legyen egy oka.

M: Minden, ami történik, oka mindennek, ami történik. Az okok megszámlálhatatlanok, az egyetlen ok gondolata illúzió.

K: Kellett végezned valami konkrét gyakorlatot – meditációt, vagy jógát. Hogy mondhatod, hogy a megvalósulás magától jött?

M: Semmi határozottat nem tettem. Nem csináltam mást, csak éltem az életem.

K: Ezen csodálkozom!

M: Én is csodálkoztam rajta! De végül is mi volt ebben annyira meglepő? A Mesterem szavai igaznak bizonyultak. És mi van abban? Ő jobban ismert engem, mint én saját magamat, ez minden. Miért keresünk okokat? A legelején valamelyest az „én vagyok” érzésével foglalkoztam, és adott időt szántam erre, de ez minden. Nem sokra rá a Mesterem meghalt, én folytattam az életemet. A szavai pontosnak bizonyultak. Ez minden. Mindez egyetlen folyamatot alkot. Ti hajlamosak vagytok időben elkülöníteni a dolgokat, és aztán okokat keresni.

K: Mi most a te munkád? Mit csinálsz?

M: Te azt képzeled, hogy lenni és cselekedni ugyanaz a dolog. Ez nem így van. Az értelem és a test mozgásban és változásban van, és meghatározza más értelmek és testek mozgását. Ez az, amit cselekvésnek nevezünk. Én úgy látom, hogy a cselekvés természete szerint cselekvést szül, akár a tűz, amely önmagát táplálja az égés által. Én nem cselekszem, és nem vagyok más cselekvésének oka sem. Én minden történés időtlen Tudata vagyok.

K: A te értelmedben, vagy más értelmekben is?

M: Csak egyetlen értelem létezik, amely hemzseg a gondolatoktól: „én ez vagyok, én az vagyok, ez az enyém, az az enyém”. Én nem vagyok az értelem, sohasem voltam, sohasem leszek.

K: Hogy jött létre az értelem?

M: A világot anyag, energia és intelligencia alkotja. Ezek különféleképpen nyilvánulnak meg. A vágy és az értelem teremti a világot, az intelligencia pedig kibékíti e kettőt, és létrehozza a harmónia és béke érzését. Számomra minden csak történik. Tudatos vagyok, de ez nem befolyásol.

K: Nem lehetsz tudatos anélkül, hogy befolyásoljon. Itt ellentmondás van a fogalmak között. Minden érzékelés változást jelent. Amint megtapasztaltál egy érzést, az emlékezet nem engedi meg, hogy visszatérj az előző állapotodhoz.

M: Valóban, ami az emlékezethez hozzáadódik, nem törölhető ki egykönnyen. De bizonyosan megtehető, és én tulajdonképpen nem is csinálok mást egész idő alatt. Mint egy madár, amelyet szárnyai hordoznak, nem hagyom magam mögött egyetlen lépés nyomát sem.

K: Vajon a tanúnak van neve és formája, vagy túl van mindkettőn?

M: A tanú csak egy pont a tudatban. Névtelen és alaktalan. Hasonlít a Nap visszatükröződéséhez egy harmatcseppen. A harmatcseppnek van neve és formája, de a kis fénypont a Naptól származik. A csepp tisztasága és simasága szükséges a tükröződéshez, de önmagában ez nem elegendő.

Hasonlóan, az értelem tisztasága és csendje szükséges ahhoz, hogy a valóság benne tükröződjön, de csak ezek nem elegendőek. Ezen felül léteznie kell a valóságnak. Viszont, lévén, hogy a valóság örökké jelen van, a hangsúly a szükséges feltételeken van.

K: Lehetséges, hogy az értelem tiszta legyen és csendes, mindazonáltal, ne legyen semmiféle tükröződés?

M: Létezik a sors, amit figyelembe kell venni. A tudattalan a sors uralma alatt áll; tulajdonképpen ő maga a sors. Lehet, hogy egyeseket várakozásra kötelez. De bármily nehéz is legyen a sors keze, türelemmel és önuralommal eltávolítható. Az egység és tisztaság eltörli az akadályokat, és a valóság képe megjelenik az értelemben.

K: Hogy sajátítható el az önuralom? Én olyan gyenge jellem vagyok.

M: Értsd meg előbb, hogy te nem vagy az a személy, akinek magadat hiszed. Ami gondolod hogy vagy, nem más, mint szuggesztió és képzelet. Nincsenek szüleid, nem születtél, és nem is halsz meg. Elhiheted nekem, amikor ezt mondom, vagy vizsgálódás és tanulmányozás után is eljuthatsz idáig. A teljes hit útja gyors, a másik lassú, de biztos. Mindkettőt a tettek kell hogy igazolják. Tégy a szerint, amint igaznak hiszel – ez az igazság felé vezető út.

K: A sors és a kiérdemelt igazság nem ugyanazt a dolgot jelentik?

M: De igen, mindkettő a tudattalanban játszik szerepet. A tudatos érdem nem más, mint hiúság. A tudatosság mindig az akadályok tudatosítása. Mikor nincsenek többé akadályok, túllépünk rajta.

K: Vajon annak megértése, hogy én nem vagyok a testem, megadja nekem az erősebb jellemet, ami az önuralomhoz kell?

M: Mikor tudni fogod, hogy nem vagy sem a tested, sem az értelmed, azok többé már nem uralkodnak fölötted. Követni fogod az igazságot, bárhová vezessen is, és mindent megteszel, ami szükséges, bármi is legyen az ár.

K: Szükséges a tett az önmegvalósításhoz?

M: A megvalósuláshoz a megértés a lényeges. A tett csupán alkalomszerű. Az ember, akinek megértése szilárd, nem tartózkodik a tettektől. A tett az igazság próbája.

K: Szükségesek a próbák?

M: Ha nem veted alá magadat egyfolytában próbáknak, nem leszel képes különbséget tenni valóság és fantázia között. A megfigyelés és a szigorú értelem segítenek bizonyos mértékben, a valóság azonban ellentmondásos.

Honnan tudod, hogy elérted a megvalósulást, ha nem figyeled meg gondolataidat és érzéseidet, szavaidat és tetteidet, és ha nem csodálkozol el azokon a változásokon, amelyek benned létrejönnek, anélkül, hogy a miérteket és hogyanokat tudnád? Éppen mivel ezek a változások annyira meglepőek, fogod tudni, hogy valódiak. Az előrelátható és a remélt ritkán valóságos.

K: Hogyan jön létre a személy?

M: Éppen úgy, ahogyan az árnyék megjelenik, ha a fény találkozik a testtel, a személy is létrejön, amikor a tiszta öntudatot elhomályosítja az „én vagyok a test” gondolata. És hasonlóan, ahogy az árnyék is változik a talaj alakjának és helyzetének függvényében, a személy is látszólag örül és szenved, pihen és küszködik, talál és elveszít, annak megfelelően, amit a sors megszabott.

Amikor a test nincs többé, a személy teljesen és visszavonhatatlanul eltűnik. Csak a tanú marad, és a Nagy Ismeretlen.

A tanú az, aki azt mondja: „Én ismerek”. A személy azt mondja: „Én cselekszem”. Értsd meg, hogy azt mondani „én ismerek”, nem hamis, csupán behatárolt. De azt mondani „én cselekszem”, teljességgel hamis, mivel nincs senki, aki cselekedne. Minden önmagától történik, beleértve a gondolat megjelenését, is a cselekvést.

K: Akkor mi a tett?

M: A világegyetem tele van tettekkel, de nincs senki, aki tenne. Számtalan személy létezik, kicsik és nagyok, egyesek nagyon nagyok, akik az azonosulás miatt úgy képzelik, ők cselekszenek, de ez mit sem változtat azon, hogy a tettek világa (mahákadash) egy egységes egészet alkot, amelyben minden mindentől függ, és minden mindent befolyásol. A csillagok mélyen hatnak ránk, és mi hatunk a csillagokra. Hagyd el a cselekvést a tudat kedvéért, hagyd meg a testnek és az értelemnek; ez az ő világuk. Maradj a tiszta tanú, amíg majd a tanú képe is feloldódik a Legfelsőben.

Képzelj el egy sűrű erdőt, tele hatalmas fákkal. Egyikből egy tábla készül és egy kis ceruza, amellyel írni lehet rá. A tanú elolvassa az írást, és tudja, hogy míg a ceruza és a tábla valamilyen módon az erdőhöz köthető, magának az írásnak ahhoz nincs semmi köze. Az írás teljesen különálló, és ha eltűnik, annak nincs semmi jelentősége. A személyiség feloldódását mindig egy nagy megkönnyebbülés követi, mintha egy nagy tehertől szabadultunk volna meg.

K: Mikor azt mondod, az állapot, amelyben élsz meghaladja a tanút, milyen tapasztalat hatására mondod ezt? Miben különbözik ez attól az állapottól, amelyben csak a tanú létezik?

M: Olyan mintha egy festett anyagot kimosnál. Kezdetben a rajz elmosódik, utána a háttér is elhalványul, és végül a szőttes egyszínű lesz, fehér. A személyiség átadja a helyét a tanúnak, majd a tanú is távozik, és megmarad a tiszta Tudat. Az anyag fehér volt kezdetben, és fehér lett végül. A rajzok és színek megjelentek – egy időre.

K: Létezhet tudat tárgy nélkül?

M: Mikor a tudatnak van egy tárgya, úgy nevezzük tanú-állapot. Mikor vágyak vagy félelmek hatására önmagát a tárggyal azonosítja, ezt az állapotot hívjuk személynek. A valóságban csak egyetlen állapot létezik. Amikor ez az önazonosulás miatt eltorzul, személynek nevezzük. Amikor a létezés érzése színezi ki, az a tanú. Amikor színtelen és határtalan, a Legfelsőnek nevezzük.

K: Én folyton nyugtalannak érzem magam, örökké tele vágyakkal, remélek, keresek, találok, örülök, elfordulok, újra keresek. Mi tart engem ebben a forrongásban?

M: Te önmagadat keresed, anélkül, hogy tudnál erről. Törekszel arra, hogy azt szeresd, ami szeretetre méltó, amit tökéletesen lehet szeretni. A tudatlanság miatt te ezt a kettőség és az ellentétek világában keresed. Amikor megtalálod majd önmagadban, a keresésed véget ér.

K: Mindig is létezni fog ez a szörnyű világ, amellyel harcolnom kell?

M: Nem tudhatod. Igaz, hogy a teljes megnyilvánulás az ellentétek világában létezik. Öröm és fájdalom, jó és rossz, nemes és alantas, haladás és visszafejlődés, pihenés és küzdelem – mindezek jönnek és tovatűnnek – és amíg létezni fog egy világ, az ellentmondások is ott lesznek. Létezhetnek a tökéletes harmónia, boldogság és szépség időszakai, de csak egy adott időre. Ami tökéletes, visszatér minden tökéletesség forrásához, az ellentétek játéka pedig tovább folytatódik.

K: Hogy érhetem el a tökéletességet?

M: Légy csendes. Végezd el feladataidat a világban, de magadban maradj nyugodt. Akkor minden eljön hozzád. Ne alapozz a munkára az önmegvalósításért. Lehet, hogy hasznos mások számára, de nem neked. A remény értelmed csöndjében és szíved nyugalmában lakozik. A megvalósult emberek nagy nyugalomnak örvendenek.

↑ fel